1. Döbbenetesen valósághű karakterek - Sok író esik abba a hibába, hogy elfelejti, hogy élő hús-vér emberek a szereplői, és ezért olyan dolgokat csinál/mondat velük, amik... Nos, nem igazán emberi. Például a Szent Johanna Gimiben figyelhető meg ez a jelenség, ahol minden embernek egy vagy kettő tulajdonsága van. Ez egyáltalán nem valóságos, hiszen az embereknek folyamatosan, akár napról napra változik a személyiségük, a hozzáállásuk, az érdeklődésük, a kedvük, egyszerűen minden. Ezért döbbentem le, mikor először a Tűz és Jég dalának az első kötetét fogtam a kezemben, ahol olyanok a szereplők, hogy gyakorlatilag kinyúlnak a lapokból. Mindenféle karakter megfordul a könyvben, és mindegyiknek értem a célját, a motivációját. Mindegyik lehet rossz passzban, és egyik sem tökéletes. Halmozni tudják a hibákat, amit később jóvá se tudnak tenni. Elképesztően valósághű, látszik, hogy az író tudja, hogy hogyan működik az emberi agy. A másik meglepő Stephen King regényeiben van. Sokan horrorírónak tartják őt, de szerintem nem ijesztő vagy horrorisztikus, inkább valósághűek a karakterek, ami miatt úgy érezhetünk, mintha minden megtörtént volna. A Ragyogásban például együtt őrülünk meg a főszereplővel, a családja pedig olyan, akivel bárhol összefuthatnál. Ő is egy olyan író, aki tudja, milyenek vagyunk.

2. Egykötetes történet - Nagyon szeretem, ha egy kötetben van egy történet, ha mindent le tudnak írni egy hosszú részben. Az utóbbi 5 évben elterjedtek a trilógiák, vagyis már minden trilógiában kapható, még akkor is, ha a lényegi történet simán belesűríthető lenne egy részbe. Mondjuk ennek pénzügyi okai is vannak, de akkor is már fellélegzek, ha végre olyan könyv akad a kezeim közé, ami egyetlen kerek-egész sztori, nincsen sok előkötete, utókötete és többi része. (Félreértés ne essék, nagyon szívesen olvasok sorozatokat, de néha felüdülés, ha olyat találok, ami egy részből áll.)

3. Pálfordulások - Mikor abszolút gyanútlanok vagyunk egy szereplőt illetően, és arról kiderül, hogy nem az, akinek gondoltuk, és az egészet úgy oldják meg, hogy teljes értelmet nyerjen minden, de mégis sokkban üljünk ott. És nem az olcsó trükkökre gondolok, hanem arra, mikor tényleg egy kapásból átértékelünk valakit. Például a Harry Potterben Piton és Peter Pettigrew is ilyenek voltak, de még több példát is említhetnék más regényekből. 

4. Hatásos és elgondolkodtató cliffhanger - Van az a cliffhanger (függőben hagyott cselekmény a történet végén), aminek semmi értelme. Mikor nem is érted, hogy most ennek mi szerepe volt, miért nem lehetett rendes vége. Meg van az a cliffhanger, ami órákig vagy akár napokig elgondolkodtat, ami miatt elméleteket gyártasz, ami nem hagy nyugodni. Ez az utóbbi fajta nagyon érdekes tud lenni.

5. Megosztó vég, amiről nem tudod eldönteni, hogy happy end-e vagy szörnyű - Tavaly olvastam egy olyan könyvet, aminek szomorú happy end lett a vége, ami elég furán hangozhat, pedig tényleg konkrétan ez volt. Egyszerre dobott fel, és törte össze a szívem. Előhozott egy olyan érzést, amivel szívesen találkoznék még máskor is.

6. Történet, amilyet még nem olvastam - Annyi kreatív író van, hogy emelem a kalapom. Egyszerűen néha fogalmam sincs honnan jönnek nekik olyan dolgok, amik később világhírűvé emelik őket, mert megérdemlik. Nagyon sok tehetségtelen és komolytalan írók vannak, akik hasonló nagy figyelmet tudnak kicsikarni, de sosem lesznek akkorák a szememben, mint azok a klasszikusok, akik valóban olyat alkottak, amihez hasonlót előtte még nem sokan. Mindegy, hogy krimi, románc vagy young adult, bármelyikben lehet maradandót alkotni, és szerencsére sokaknak sikerült.

7. Egy szereplő, aki olyan mint én - A Beavatottat azért tettem le, mert semmi nem kötött hozzám. Nem érdekelt senkinek a jövője és a sorsa, maximum az, hogy mikor tűnnek már el a lapokról. Mindig kell lennie legalább egy szereplőnek, aki hasonlít rám, vagy gondolkodásban vagy cselekedetben, vagy bármiben, mert akkor tudok belé kapaszkodni, és végigvihet a történeten. Ha van minimum egy ilyen ember, akkor valószínűleg végigolvasom a könyvet, ha nincs, akkor miért tenném? Például az Ötödik hullámban Ben tartott ott engem, senki más, míg például a Harry Potterben szinte minden szereplő megfogott. Az Obszidián első részét Damon miatt vittem végig, még akkor is, ha bármelyik könyvben találkozunk ezer másik hozzá hasonlóval. Az All The Bright Placesben például Finch sorsa aggasztott, ezért muszáj volt olvasnom, hogy ne hagyjam magára, mé akkoris, ha olyan non-sense tudott lenni, mint amilyen. És így tovább. Kell minimum egy ember, akit szeretek, de ha az a szereplő még hasonlít is rám, akkor az külön bónusz.