Pár hete történt, de még most is folyton eszembe jut az a volt barátom, aki olyan volt, mintha a tesóm lett volna. Komolyan, a veszekedéseink, az a rengeteg együtt töltött idő, minden. Aztán megint egyszercsak összevesztünk, utána ő írt nekem valamit (semmi köze nem volt a veszekedéshez), és nekem fura volt, hogy miért ír megint valami randomot, ha az előbb még rám sem bírt nézni? Jól van, ismerem őt, mindig ezt csinálja, tehát csak egy kicsit lepett meg. Aztán én válaszoltam neki, és én is írtam neki egy random dolgot, ő pedig elolvasta, és azóta sem válaszolt. Kérdem én: WTF?! Mi ebben a logika? És tudom, most jöhetnétek azzal, hogyha ez pár hete történt, akkor azóta miért nem írtam neki mégegyszer, miért nem hívtam fel, zaklattam a házuknál stb. A válasz egyszerű: azért nem, mert nekem is van büszkeségem, és ha neki annyit jelentettem, hogyha "van kedve hozzám", akkor ír, ha nincs, akkor meg válaszra sem méltat. Lehet, hogy imádtam őt, és soha, de soha nem szándékoztam összeveszni vele, mégiscsak van egy határ. Ráadásul az a legszomorúbb, hogy tudom miért nem válaszolt. Azért, mert neki a baráttalálás fél perc, képes lenne ráírni akárkire, ha éppen unatkozik. De ez velem nem így van, nekem nagyon sokat jelent mindenki, akit a barátomnak mondhatok. Tehát az ő "ha már nem kellesz, doblak, van még rajtad kívül 7milliárd ember" felfogása sosem jött be, és sosem szerettem benne, de elfogadtam. És amiért neki csak egy vagyok a sok közül, ezért fáj bevallani, de ő egy hamis barátom volt, aki előszedett engem akkor, amikor kedve volt, de sosem érdekelte, hogy amúgy velem mi van. Elhitette velem, hogy ő az egyik legjobb barátom, de ő sohasem érzett semmi ilyet. Ráadásul a legkellemetlenebb, hogy évfolyamtársam, tehát szeptembertől kezdve állandóan látni fogom majd, és azt sem tudom, hogy köszönőviszonyban vagyunk-e, olyan szinte elidegenedtem tőle.

Szerintem ez is egy újabb olyan élmény, ami miatt méginkább hidegebb és távolságtartóbb leszek másokkal. De ennek pont az ellenkezőjét határoztam el: nyitottabb leszek. Szerencsére amúgy vannak még barátaim, nem is akármilyenek. Csak egyszerűen hiányzik ez az elvesztett barátom, de közben kicsit undorodok is tőle, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Nem tudom elhinni, hogy ő is csak egy fake friend volt, és ha erre gondolok elkap a rosszullét. Remélem ti nem fogtok majd ki ilyen embereket az életetek során.

Szerintetek én is hibás vagyok, hogy nem futok utána?